Hatásiszony

Harold Bloom elmélete. Az alkótó emberről, aki a nagyszerű elődök munkássága miatt nehezen tud megfelelni az elvárásoknak, újat alkotni. Bár ennek a kifejezésnek elsősorban irodalomtörténeti jelentősége van, a természettudományban érdekes módon jelenik meg. Az egyre jobban felhalmozódó tudásanyag miatt egyre magasabbra kerül a léc, az összes tudományterület egyre inkább szegmentálódik: szakbarbárokká válunk. Illetve lassan már találóbb lenne a szakirány barbár kifejezés, mert egy szakbarbár sem lehet már a saját szakmájának polihisztora. Ennek következményeképp egyre jobban megnyúlik az az idő, még az ember megszerzi a szükséges tudást ahhoz, hogy valamely terület élvonalába kerüljön. Egyre nehezebb mindent megérteni, érvényesülni, és ez elég elriasztóan hat mindazokra, akiknek kezdetben ilyen irányú ambícióik voltak. Valamilyen értelemben ez is a hatásiszony egyfajta manifesztációja, csak az élet egy más területén, picit más formában. Bizonyos szempontból ez ösztönzőleg is hathat az emberekre, muszáj többet, jobban teljesíteni. Ugyanakkor annak függvényében, ahogy a tudás felhalmozódik, egyre nehezebb hozzájárulni ehhez a folyamathoz, ezért számomra igen csak úgy tűnik, hogy az általunk elérhető technológiai fejlettségnek van egy igen masszív határa, ha csak nem sikerül biológiai úton meghosszabbítanunk az életünket, vagy fejlesztenünk a kognitív képességeinken.